DARVASI LÁSZLÓ LAUDÁCIÓJA
(Csáki Judit)
 

2025. december 12-én este Drvasi László vehette át a Városmajor 48. Irodalmi Életműdíját.
 

Úgy gondoltam, nekiállok egy rendes laudációnak, elvégre Darvasi László megérdemli, meg hát szeretem őt is, meg azt is, amit ír, jó otthonos mackónadrág az nekem (hm. Nem is viselek mackónadrágot). Végigfutok a könyvek listáján, olvastam nagyjából mindet, kotorászok kicsit az emlékeimben, és egy lendületből meg is írom; ne legyen hosszú, mert el fogják unni önök. Ti.

 

Persze, hogy a legutolsóval, a legnagyobbal, a legsúlyosabbal fogom kezdeni, a Neandervölgyiekkel. Kikeresek majd néhány csodás mondatot; olyanokat, amiket annak idején, az első olvasáskor is többször elolvastam, mert annyire jólesett. Például ezt, „ezüstben őrjöng az ég” – bár nem is tudom, miért esett ez annyira jól, amikor éppen bombáztak, de erről mindjárt... Szóval kikeresek, beidézem, álmélkodunk együtt, és kész is.

De előtte inkább beleolvasok egy másik kedvencembe, úgyis rég nem volt a kezemben, a Virágzabálókba. Nem sokat, nem mélyen, csak épp a feeling kedvéért, és nem mást, nem többet, csak A cigányok bejövetelét. Ezzel úgyis sokat bíbelődtünk annak idején Kaposváron, amikor volt szerencsém ott tanítani, és elolvastatni a színészhallgatókkal a regényt; elolvasták bizony, imádták nagyon, úgyhogy kénytelen voltam lerángatni a szerzőt hozzájuk, hogy beszélgessen velük, és milyen jó kis beszélgetés volt... Szóval akkor A cigányok bejövetele. Meg hát egy mondat Tarján Tamás hihetetlenül lelkes kritikájából – azért hihetetlen, mert nem az a lelkesedős típus; volt, vagyis. Ez: „E látomásos nagyregény – tele tényszerű, szakszerű utalásokkal – nem a hasonló karakterű epika esetében általában felhozott modern latin-amerikai prózából sarjadzik főként, hanem a regényműfaj romantika közeli felfogásából, ellenerőként felhangolt kíméletlen kritikai attitűdjéből, és a magyar népköltészeti és regényhagyomány bizonyos elemeiből.” Na, ezzel nem értek én egyet, de nem baj. Lehet, hogy „népköltészeti” meg „kritikai attitűd”, de bizony ezekkel együtt egy kicsike Latin-Amerika is, szerintem Mexikóban is vannak cigányok; erről is mindjárt.

Szóval csak A cigányok bejövetele, mert hát haladjunk. És amikor már ott tartottam (megint), hogy Szép Imre és Pelsőczy Klára szögel, akkor vasakarattal letettem a könyvet, és A könnymutatványosok legendáját vettem kézbe, de tényleg csak a szekér miatt, ami ugye, átgörög nemcsak ott, hanem a Neandervölgyiek számos terepén is. Határidőt szabtam: csak ma este, mert a holnap már másra kell, másra foglalt. De hogy egy este meddig tart, ugye, az az „attól függ”-kategóriának egy szélsőséges esete. Minden esetre nem világosodott még, mert mostanában későn világosodik.

És akkor eljött végre a Neandervölgyiek, amiben egy konkrét mondatot kerestem; emlékszem, valami bárányfelhős égről, de hát egy konkrét mondatot keresni ezerhatszáz oldalon, ugye... Szóval beértem volna egy másik konkrét mondattal, amit a Kisarany lágerben töltött ideje környékén olvastam, és akkor azt mondtam magamban, hogy ennyire megrázóan még nem írták le a holokauszt-élményt, pedig szoros a verseny, ugye. Na, ezt sem találtam, persze, de jó, gazdag időt töltöttem a keresgéléssel.

És akkor nem olvastam tovább, hanem az emlékeim közt kanyarogtam, ezért bizonyára pontatlan leszek; piszkálják a csendőrök vagy a rendőrök ezt a Brenner Kelement, hogy szerezzen már értékeket a bevagonírozott zsidóktól, hogy több legyen az osztozkodásnál. De ez a Kelemen kicsit ügyefogyott vagy ügyetlen, szóval nehezen megy neki, vagyis sehogy az erőszakos zabrálás. A vonaton ott vannak a zsidók, a vonat szép lassan elindul, és akkor a résnyire nyitott ajtón át a Kisarany, vagyis Arany Ármin kinyújt egy aranynak látszó láncot. És Kelemen futni kezd a vonat és a lánc után, egyre gyorsabb a vonat, egyre gyorsabb a Kelemen, és akkor egyszercsak már repül, ezt írja Darvasi, és ezt a jelenetet én látom magam

előtt, ahogy azt is, hogy már majdnem és majdnem, amikor Ármin elkapja a csuklójánál fogva, és berántja a vagonba. Így lesz belőle lágerlakó, és a túlélésben Ármin tanítványa, az árnyéka szinte. Ármin kiűzi a hasából a dibukot, így marad életben. De nem ezt, hanem a repülést látom magam előtt.

Meg azt, amikor Erna a hátán cipeli haza a rádiót, és bombáznak, és befekszik egy gödörbe, hanyatt, a rádió pomt belefér a mélyedésbe, és akkor látja ezt a bizonyos eget, amiről az előbb beszéltem, de most én nem ezt látom, hanem azt, hogy lepottyan, lezuhan mellé, a feje mellé egy szék. Ami állva marad a négy lábán. És a kicsi csöndben Erna feltápászkodik, és ráül, és ül, mint egy színházban. Ezt is látom magam előtt. Meg a szekeret, ami felbukkant.

Meg putto lacrimát, a szobrot a kertben, hol fejjel, hol fej nélkül. Meg megint a szekeret, a lágerben meg a Tátra utca sarkán. Meg ezt a furcsa párt, Hannát és Emilt, az óriás Hannát és a törpe Emilt, illetve aztán fordítva, és amikor fordítva, akkor nagyon nagy a baj.

De leginkább Ernát látom. Mert ő a súlypont és a középpont, a motor és az üzemanyag, a fáradhatatlan és tévedhetetlen.

És Ernának Börcsök Enikő arca van. Ne haljon meg a negyedik kötetben, Laci, ha kérhetem.

A Városmajor 48 díja annak is szól, hogy Darvasi László megírta a magyar Száz év magányt. Gratulálok.