NÁDASDY ÁDÁM LAUDÁCIÓJA 

(Ferencz Győző)

 

​

A civilizátor

 

A Városmajor 48 Alapítvány életműdíját 2021-ben Nádasdy Ádám kapta

 

Nádasdy Ádám hosszú időn át udvarias mosoly kíséretében, szinte szabadkozva hárította el, hogy irodalmi kérdésekhez hozzászóljon. Kérem, én csak egy nyelvtanár vagyok, nem értek az irodalomhoz, mondta ilyenkor. Természetesen már rég nem volt csak nyelvtanár, bár valaha, az egyetem elvégzése után két évig csakugyan nyelvet tanított egy gimnáziumban. De hogy akkor is kizárólag nyelvtanár lett volna, erősen kétséges. Később módosított a fordulaton, és azt mondta, hogy kérem, én nyelvész vagyok, nem értek ehhez. Természetesen ekkor már rég nem csak nyelvész volt.

De mint tudományosan képzett elme, világéletében tiszta kategóriákban gondolkodott, és ragaszkodott hozzá, hogy szétválassza a – legalábbis felfogása szerint – össze nem tartozó dolgokat. Ha például egyetemi szemináriumot tartott Chaucer Canterbury mesékjéről, azon szigorúan csakis szövegolvasás folyt, a világért sem tévedt volna a mű nyelvin túli értelmezésének ingoványos terepére.

Azonban szerteágazó tevékenységei, bár kétségkívül mindegyik a nyelvhez kötődik, minduntalan átnyúltak egyéb tartományokba. Úgyhogy Nádasdy egy ideje már nem sorolja önmagát a fenti vagy más tiszta kategóriákba. Ha jól sejtem, túlnőtt önmagán, nem fér bele saját rendszertani osztályába, így hát kénytelen az olvasóira bízni, döntsék el, éppen minek tekintik. Nyelvésznek, költőnek, műfordítónak. Esetleg polgárjogi aktivistának vagy – nagy sikerű magyarnóta-estjeire gondolva – előadóművésznek. És minden szerepében mégiscsak tanárnak. Rengeteg interjút ad, és ezekben nemcsak fáradhatatlan frissességgel magyaráz, hanem akarva, nem akarva, önmagát is értelmezi. Egyszer majd összegyűjtve eleven képet adnak szellemi kalandozásairól.

Nádasdy szerepeit nemcsak az köti össze, hogy mindegyikben nyelvi problémát lát, hanem az is, hogy bármihez nyúl, a maga tiszta kategóriáit alkalmazva mindig eljut addig a pontig, ahol felforgatja a jól bejáratott válaszokat. Talán csak a dolgok végére akar járni, talán nem is érti, hogyhogy mások nem kérdeztek rá erre vagy arra a nyilvánvaló ellentmondásra. Így aztán folyamatosan provokál. Vitát provokál, de a hazai vitakultúrával ellentétben nem állít, hanem érvel, még inkább kérdez, vagy ha állít, elvárja, hogy állításait kérdéseknek vessék alá, és ellenérvekkel vizsgálják meg. Szinte sportot csinál abból, hogy tudományos, költői-írói, műfordítói és műfordítás-elméleti írásairól kikéri hozzáértő kollégái véleményét, olyanokét is, akikről tudja, hogy markáns ellenvéleményen vannak. Magát ellenőrizteti, vagy elfojthatatlan tanári ösztöne azt reméli, rávezeti vitapartnereit tévedéseikre? Makacsul úgy viselkedik, mintha civilizált országban, civilizált emberek között élne. Mivel tapasztalatai ennek ellent kell, hogy mondjanak, azt gondolom, ez is pedagógiai furorjának a része. És csodálatos módon szűkebb környezetével, legalábbis amíg körükben tartózkodik, ezt el is tudja hitetni.

Már-már megható módon bízik a változtatás lehetőségében, ez is nagyon tanáros benne. Amikor Magyarországon némi értelmiségi fanyalgástól kísérve megnyitottak az első McDonald’s-ok, Nádasdy azt mondta: milyen jó, hogy itt vannak, legalább megtanítják az embereknek, milyen egy tiszta, higiénikus, kulturált étterem.

Egyetlen tekintélyt ismer el: az észt. Ez módszert is jelent, igen egyszerűt: nyelvtanári, nyelvpedagógiai tankönyveiben éppúgy, mint nyelvészeti munkáiban üdítően áttetsző az érvelés. Megvilágító erejű, ellenállhatatlanul mulatságos hasonlataival évtizedek óta szórakoztatja közönségét. Fő területe az angol nyelvtörténet és fonológia. De a magyar nyelv hangtanáról is jelentős tanulmányokat tett közzé. Ezeket ha kísérték is szakmai viták, semmi volt az ahhoz képest, amit ismeretterjesztő nyelvészeti műveivel kiváltott. Pontról pontra megvizsgálta az önmagát zárt rendszernek, voltaképpen törvénykönyvnek tekintő akadémiai magyar helyesírási szabályzatot, és tételesen kimutatta önellentmondásait. Ez csak kisebb fricska volt ahhoz képest, amit a hagyományos és sokak által oly nagy kedvvel gyakorolt nyelvművelés terén végzett. Úgy találta, hogy alapjaiban ellentétes a nyelvészet tudományos szemléletével. Kálmán Lászlóval közös háromperceseiben, klubrádiós sorozatukban és Ízlések és szabályok című kötetében sokszorosan kifejtette, hogy a nyelvész feladata a nyelv tudományos vizsgálata, és nem az, hogy értékelje a nyelvi jelenségeket, még kevésbé, hogy megmondja, mi szép, és mi nem az. Sőt, az, hogy mi helyes, és mi nem, sok-sok tényező függvénye. Ez barátai körében is némi értetlenséget szült. Nádasdy szerint mindent lehet, mondogatták hitetlenkedve, felháborodva, hogy nem hajlandó nyelvhelyességi sorvezetőt adni, de készségesen elmagyarázza a stílusrétegek közti különbséget. Nemrég megjelent Milyen nyelv a magyar? című könyve újabb provokáció, ezúttal a járványszerűen terjedő misztikus-nacionalista tudománytalanságot vette célba szigorúan tudományos érvekkel.

Nádasdy költészete 1984-ben Komolyabb versek című kötetének frivolan érzelmes, sanzonosan dallamos és enyhén ironikus hangjával azonnal népszerű lett. Visszahozott ezzel valamit, ami a különféle poétikák és irányzatok között nemigen szólalt meg, vagy ha igen, nem ilyen színvonalon. És a nyelvész tisztelettudóan békén hagyta a nyelvet, nem törte darabokra és rakta össze újra. Ahogy a kötet megjelenése után Vas István mondta az Európa Könyvkiadó folyosóján: Nádasdynak az az előnye veletek szemben, hogy őt jó olvasni. Persze Vastól megszokott módon ez a dicséret sem nélkülözött egy kis kajánságot.

És Nádasdy könnyed versei hamarosan át is léptek egy határt, amitől minden, amit írt, másként, súlyosabban hangzott. Ahogy egyik kötetének a címében írta, „elkezdett a dolgok végére járni”, és arra jutott, hogy teljes nyíltsággal fog beszélni a melegségről. És nemcsak versekben, amelyek mindig is kevesebbekhez jutnak el, hanem két tematikus prózakötetben, A vastagbőrű mimózában és A szakállas Neptunban. Ez hallatlanul bátor döntés volt, irodalomtörténetileg és polgárjogilag is múlhatatlan érdemeket szerzett vele. Nádasdy, aki ekkor kulturális közszereplő volt, az arcát adta ehhez. Pedig világos, hogy nagy lendületet kell venni ahhoz, hogy egy homofób társadalomban átszakítsa az előítélet kerítését. Talán volt ebben valamennyi nevelői célzat is. Mindenesetre sokak útját megkönnyítette, mert akik utána jöttek, már könnyebb (de továbbra sem könnyű) dolguk volt.

Műfordítói működése nem kevésbé provokatív. Az 1990-es évek közepén színházi felkérésre kezdett Shakespeare-t fordítani. Akkortájt lett lassan elfogadott nézet, hogy a nagy klasszikusokat újra kell vagy akár csak újra lehet fordítani. Ez sem ment könnyen, de a színházi kassza nagyobb úr, mint a konzervatív irodalomszemlélet, így mára Nádasdy lefordította Shakespeare darabjainak, ha jól számolom, a harmadát. Többek között a Szentivánéji álmot, a Hamletet, a Rómeó és Júliát, a Lear királyt, a Vízkeresztet és a Vihart. Ezzel is vihart kavart. Mivel az volt a feladata, hogy színpadról is jól érthető, mai szöveget állítson elő, minden filológiai-nyelvi-nyelvtörténeti-stilisztikai tudását mondhatni gátlástalanul ennek a szolgálatába állította. Nem minden kritikusa fogadta ezt a kísérletet fenntartások nélkül, többek között egykori tanára, a nagy shakespeare-ológus Ruttkay Kálmán sem, de Nádasdy ezt is viszonylag jól viselte, hiszen a fordítás alkalmazott nyelvészeti termék, és az alkalmazás mikéntje termékeny vitára ad módot.

Erre enged következtetni, hogy tanulmányokat kezdett megjelentetni a műfordítás problémáiról. Mindenekelőtt a kötött vers fordításának magyar hagyományáról, és arra az ismét csak provokatív következtetésre jutott, hogy a versmérték és rímelés együttes megtartása túl nagy kompromisszumot követel a tartalmi hűség rovására. Lefordította hát Dante Isteni színjátékát rímtelen hendekaszillabusban. Babits Mihály fordításának nem költőiségével, hanem olvashatóságával volt elégedetlen, Nádasdy, a nyelvtanár azt szerette volna, hogy a nagy művet ne csak csodálni, hanem elolvasni is lehessen magyarul. Hasonló volt a célja, amikor Katona József Bánk bánját áttette mai magyar nyelvre.

A közelmúltban egy esszébe ágyazva megjelentette Verlaine Őszi dalának (Chanson d’automne) fordítását, ezúttal Tóth Árpáddal szállva vitába. A tartalmi hűségen kívül nagyjából semmiféle konszenzusos műfordítói szabályt nem tartott be, amivel azonnal élénk szakmai vitát gerjesztett. Pedig csak egy intellektuális kísérletet mutatott be, egy elméleti kérdés gyakorlati próbáját. Saját gyakorlatát pedig most megjelent A csökkenő költőiség. Tanulmányok, beszélgetések Shakespeare és Dante fordításáról című tanulmánykötetében elméleti elemzésnek vetette alá. De hogy mennyire nem doktriner, mutatja, hogy pár hete elküldte W. H. Auden egyik versének hagyományos, rímes-időmértékes fordítását.

Ezek után talán nem túlzás azt állítani, hogy ha Nádasdy Ádám kitartott volna tevékenységi köreinek egykor oly rigorózus szétválasztásánál, most akár három-négy életműdíjat is kaphatna, és amikor átveszi őket, szabadkozva kellene ismételgetnie, kérem, én csak egy nyelvtanár vagyok, kérem, én csak nyelvész vagyok. Megkíméljük ettől, a Városmajor 48 Alapítvány csak egy életműdíjat tud adni, az irodalmi életműdíj azonban éppen ezt a szerteágazó, mégis egységes és egységességében csillogóan sokszínű életművet ismeri el.

​