TOLNAI OTTÓ LAUDÁCIÓJA 

(Reményi József Tamás)

 

Idei kitüntetettünk a korszakalakító kevesek közül való. Az elmúlt évtizedekben született remeklései – csupán válogatva: a Sirálymellcsont, az Agyonvert csipke, bennük a Gerilladalok, a Rovarház, az 1980-as Világpor, a ’83-as Virág utca 3. (a laudáló mindmáig legkedvesebb kötete), a Gyökérrágó, aztán a 90-es évek elején mintegy az életmű gyújtópontjában a Wilhelm-dalok és az árvacsáth, évtizedre rá egy katasztrófasújtott szövegvilág katalektáival a Balkáni babér, legutóbb a Szeméremékszerek végtelenített meséi – külön-külön is emlékezetes könyvpillanatok, de Tolnai a művek közötti átjárásokban, a szerkesztői munkában, esszék-kritikák-előadások szüntelen monitorozó tevékenységében folyamatszerűen alakítja, változtatja, át-átmossa azt, amit korábban csak hagyományos irodalmi munkamegosztásban és műfaji keretekben tudtunk elképzelni. Rendkívüli jelentősége abban a felszabadító hatásban rejlik, amelyet az olvasók és a pályatársak újabb nemzedékeinek irodalomszemléletére gyakorolt, gyakorol. 

  Tolnai Ottó művészeti forradalma, noha késztetéseket sokfelől kapott és rokon törekvések híján sincs, a maga ötvözetében egyedülálló. Érvényes hagyományként képes működtetni az elparentált európai avantgárdot, legfőképp képzőművészeti furorjával hasznosítja a neoavantgárd potenciálját (amelyet mifelénk elparentálni sem kellett, hiszen csupán retardáltan mutathatta magát), élt a jugoszláviai szellemi létmód, a Balkán, a mediterráneum kulturális hozadékaival. Átírt, érvénytelenített megannyi bezápult kategóriát, a kollektivizmus tömegsírjából kimentve a mélyen közösségit, a kisebbségi beszorítottságból a periféria gazdagságát és autonómiáját, zsigeri tartalommal töltötte föl a hídszerep üres lózungjait, rehabilitálta a vidék fogalmát. Amikor fiatalon, társai élén elindította az újvidéki Új Symposion folyóiratot, ezeknek a folyamatos, egyszerre érvénytelenítő és telepítő gesztusoknak teremtette meg az egyetemes magyar kultúrában egyedülálló műhelyét. Ahogyan Balázs Attila írja készülő könyvében, az újabb vajdasági nemzedékek, nemkülönben a szerkesztő utódok nevében: „Az Új Symposionnak sikerült saját legendát kovácsolnia határokon túl is hallható, pimasz és heves üllőcsapkodással.” Igen, hevületre kapott tőle az új magyar művészértelmiség mindenütt, a Jelenkortól a Mozgó Világon át egészen a Nappali Házig, s tovább: a háború elől átmenekültek Ex Symposionja is Tolnai égisze alatt folytatta, amit és amíg lehetett. Olyan határokon átlépő recepciója, mint neki, a magyar modernitásban senkinek sincs, és ebbe bele kell értenünk azt a tündökletes pártoló tagságot, Thomka Beátával, Aczél Gézával és sokakkal, amely szinte a vállán hordozta ezt az embert, mint hajdani romantikus forrongások nagy úttörőit. Hogy végül a lomhább ízlésű közönség is ráérezzen.   

   Hogyan született a vidéki Orfeusz? „A Vajdaság a karikatúrák puszta szigetére emlékeztet. Űr. Sivárság. Valamennyire meg vagyok győződve arról, hogy becsületesen jutottam el ehhez az ürességhez. S az üresség benépesítése apró-cseprő tárgyakkal, különös szavacskákkal részemről annak az elkötelezettségnek a rafinált helyettesítése, amire nincs lehetőségünk” – mondta Tolnai egy 1968-as interjúban, megelőlegezve mindazt, amit azóta szövegbirodalma látványaként ismerünk. Több mint ötven évvel később olvasható a Szeméremékszerek harmadik kötetében: „Ültem a bicikliút porában. Mertem-mértem a port. És akkor egy kis, semmis üvegcserép került az ujjaim közé. És véletlen meg találtam vele csillantani a napot. Úgy éreztem, ezt, hogy megcsillantottam, az éppen felkelő nap is észrevette, örült neki, sőt a tél közeledtével mintha át is költözött, be is húzódott volna a kis, semmis üvegcserép által a zsebembe.” Ennek a gyerekkori eksztázisnak a meghosszabbításai minduntalan feldúlják azt is, amit hagyományosan személyes hangnak ismerünk. Tolnait annak az ezredfordulós fordulatnak az élén láthatjuk, amelyben a líra egyre inkább epikai elemekkel töltődött föl, miközben a magyar irodalom erős műfaja, a kispróza, a novella egyre karakteresebben lírai beszédmódokba váltott. Ezért van, hogy mára legnagyobb mesélőnk egy költő lett. S ezért, hogy Tolnai a magyar színházi megújulásra is termékenyítőleg hatott, olyan darabokkal, mint a Bayer aszpirin, a Végeladás vagy utóbb, az összeomlás nagy buffó misztériuma, a Könyökkanyar.

   Tolnai egyre radikalizálódó új-szecessziója brutális és tiszta. Így, kétfelől értendő a Virág utca 3-ban megidézett Németh László bon mot-ja: „a költő szerzetes”. Magába záródó szerzetesi sors Wilhelmé, az áldozati falubolondjáé is, az artikulációig el nem jutható, mégis megszólaló emberé, míg a másik irányból erre kopírozódik rá az artikulációt végletekig és önpusztításig próbára tevő esztéticizmus bezáruló fenoménje, az árva Csáth Géza. Ők ketten Bácska ikerpárjaként ugyanazt a feszültséget hordozzák, mint Tolnainál mindenütt a lenyűgöző emberi-természeti vegetáció, a teremtés találkozása a művészet teremtett világával. Egy kecskegida balettje a Gyökérrágóban. A Szeméremékszerekben egy örökidők óta szolgáló, de mára felszámolt kispiac utolsó, makacs vendégeként, szerzetesi magányban Petri György…   

   A szerzetesi élet mintája kísérti egy szerb kolostorban, s a balkáni katasztrófa nyomán erre rajzolódik p.p. howard, a palicsi bujdosó rejtőjenői abszurdja és mellé a szabadkai alakmások, mind, az önmagukra maradt, szülőföldjüktől helyben búcsúzkodó infausztuszok, köztük az Adria azúrjával végzetesen átitatott lelkek. Tolnai kedvelt, védjegyeként ismert „formátlan formáinak”, a szűz, formázásnak ellenálló matériáknak (liszt, gipszpor, só, toll) a szóródását – amelyeket egykor a kibírhatatlan, fullasztó békeidők provokáltak – a kilencvenes-kétezres évek közege új, minden eddiginél súlyosabb jelentésekkel ruházza föl: magának a személyiségnek a végletes szóródásával. Nemrég a szentendrei Ferenczy Múzeumban láthattuk képzőművészeti ihletésű szövegeinek inverzeként a szövegvilágra épülő képeit, amelyeket a maga gyártotta-gyűjtötte eszközökkel állított elő. Az így továbbalkotott „versek” a nyelvi kifejezésre kárhoztatott irodalmár régi sóvárgását valósítják meg, kilépve a szavak fogságából. Szerzetesi önarcképén a szakáll akár az alápergő homokszemek…

   „Mi semmis vidéki véglények vagyunk / minket szarból tapasztott az úristen” – mondja az Ómama versciklusának címszereplője. S mert Tolnaitól tudjuk, micsoda földöntúli tisztaságot képes varázsolni az úgynevezett szarszappan, tudjuk azt is, milyen hatalma van a vidéki véglények kisvilágaiban a nagyvilági énekesnek, a vidéki Orfeusznak.

 

Reményi József Tamás