KERTAI CSENGER LAUDÁCIÓJA 

(Tolnai Ottó)

 

​

Két lehajtott fejű, satnya napraforgó avagy B. rövid élete

 

2023. december 14-én este Kertai Csenger vehette át a Városmajor 48 Irodalmi Jutalom Emlékérmet

 

56 után vagyunk. Egy minden bizonnyal létező, 57-es elnevezésű, kétszintes kávéházban, hol olykor gyanús eredetű folyadékot öntöznek egymás nyakába a szereplők, ami, igaz, nem robbant ki közöttük nagyobb konfliktust, de engemet máris megakaszt a fogalmazásban, eredetileg ugyanis fejet, nem nyakat írtam volt… A kisregény mesélője, koordinátora mintha  Nemes Nagy Ágnes tanítását követné:

meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit

 – és mintha követné mesterünket, a magyar származású, jelentős francia festő, Hollán Sándor celebrálását is, kiről Bonnefoy, talán az utolsó jelentős francia költő könyvet írt, melyben az áll:

A fa tanítás…

 

Én álltam, térdepeltem Hollán mester fái előtt. A mediterrán platón. Mintegy húsz languedoci fa, mondja Geskó Judit. Aznap Hollán mesterrel egy időben indultunk volt fiammal és barátjával, Buharov Kornéllal Avignonból. Hol éppen József töltötte be az igazgatói posztot. Föltétele volt csak, mesélte a munka elvállalásakor, nemcsak az előadandó darabokat, a meghívandó képzőművészek névsorát is ő határozhassa meg. Tulajdonképpen azt, hogy Hollán mester is a kiállítók között lehessen… Számunkra, kis vajdasági kolóniánk számára is ő, József fedezte fel Hollán mestert. Felhívott telefonon, mondván, valami tárlaton járt, ahol látott egy festőt, aki egész életében csak fákat festett… Meglátogassuk-e, ha kijössz? Fiamék kedvéért csak majd a kis lovaknál állunk meg Camarès-ban, az én kedvemért pedig Santa Maries de la Mer-ben, a bágyadt-selyem flamingókkal a sóhegyeken hemperegni, térdüket, szemüket tanulmányozni… Ahogy követtem, ahogyan térdepeltem volt például Sinkó Ervin könyvesládái előtt is, amikor azok Zágrábból utolsó helyszínükre, Újvidékre érkeztek, felnyittattak, láthattam, melyek is azok a legfontosabb könyvek, melyek végig kísérték élete folyamán, láthattam ott legfölül a Vagy-vagy-ot is például…

Új szereplők kellenek, új nyelv, új korszak, új fiatalság – döngött B. szava az 57-ben úgy, hogy sokan ránk bámultak, hogy mi történik. Ami most van, az tarthatatlan, mert nincs átjárás közöttünk. A komcsiktól szabadult szüleink teljesen más nyelvet beszélnek, mint mi, és ezért nem értjük egymást. Kell egy tolmács. Ilyenek kellenek nekünk, akik a fák nyelvén tudnak beszélni…

Nagyon meglepett, hogy már vannak ilyen fiatal művészek, akik tudnak Hollánról, akik lelkes tanítványai immár, akiknek, mint Csenger hősének, minden megnyilvánulásuk egy-egy fához, erdőhöz, faromhoz kötődik…

Csenger mesélője, a mesélő Csenger, mint az első regényesek, mindent feltett a tétre. Mindent visszavesz alteregójától, többek között az Istentől is. Mindent magának követel. Vacogtató látni, vacogtató hallani, hogyan születnek meg az első új betűk: új konkrét költészet, hogyan születnek meg az új hangok, hogyan az új hangköltészet a mentőautók szirénázásából: nínó… nínó… Jóllehet akárha gyermekköltészetet hallanánk, csak azt, a szirénázó játék autókat, mint megboldogult szomszédunk, aki nem tudta megbocsátani a Vörös Hadseregnek, hogy a hozzájuk beszállásolt tábornok zsebbe csúsztatta legértékesebb játék autóját (gondoljunk Beckettre, aki vidéki házában éjszakánként zongoráján Bartók Mikrokozmoszát gyakorolja). Igen, új szereplők kellenek, mondja Csenger, új nyelv, új korszak, új fiatalság, vacogtató hallani, hogyan hangzanak fel a reccs hangjai, hogyan a mentőautó szirénája: nínó… nínó… nínó…

És valóban, a könyv, a kisregény (B. rövid élete) végén itt az új vers, az új költészet, az új szereplők, az új verseskötet az új kisregényben, az új kisregény az új verseskötetben, az öröm közös epilógusa... Már épp asztalhoz ültem, hogy diszpécserként sorba rakjam a fák mutatkozását, a fás történeteket, hogy megkíséreljem Csenger fás vízióit valahogy elhelyezni a fás mesterek sorában: Csontváry meg Hollán, Nádas Péter, Geskó Judit, Nemes Nagy meg Géczi János után valahol, annál is inkább, mivel Csenger fákkal való bajlódása, működése folyamatos, az 57-es ablakain át folyamatosan látni vélem fáit, akárha valami felvonulásban, noha én előbb még megrettenve, Csenger satnya napraforgóiból dosztojevszkiji borzalmat olvastam ki a két satnya napraforgó között, a nyomorult embert, megdöbbenve véve tudomásul, a két mondat egyben a kisregény legmagasabb pontját is jelzi:

Az istenem két lehajtott fejű, satnya napraforgó között egy nyomorult ember alakját nyeri el. Én is szánalomra méltó vagyok, mégis örülök, mert megszabadultam attól, akit eddig megvallottam.

Azért választottam Csenger kisregényét, mert sejteni véltem, a fiatalok – az új fiatalok, az új korszak fiataljai – rá fognak szabadulni… Én ezekig a mondatokig tudtam kísérni. Titkon, magam elől is titkolva, olykor előkeresem azt a bizonyos előszót, mit Csenger első kötete elé írtam volt, fülszövegnek szántam, de valami módon előszóvá emelkedett, lesem, fürkészem, hogyan áll össze a kisregény, a kisregény versei hogyan szerveződnek kötetté, egy kötet kötete kisregénnyé, lesem magam, hiszen ahogyan én megírtam-megkaristoltam volt Titorelli két satnya fáját, úgy álltam ott, járásszéli tanyánk mellett a három hold (akárha egy Füst Milán írta táj) fekete napraforgó táblája előtt, úgy néztem vacogva, ahogyan az olasz vadászok, édesapám barátai meglövik a fekete táblát, a lehajtott fejű, sötét, satnya napraforgókat, melyek immár nem forognak Van Gogh 1oo1 vakító napjaként, csak a sok veréb, sok galamb, gerle hullik vissza a fekete táblára, akárha első táblánkra, palatáblánkra… Mondom, azért választottam Csenger kisregényét, mert a két lehajtott fejű napraforgóban felismerni véltem Kafka Titorellijének két satnya fáját, felismerni még egy saját, új mondatát is ugyanakkor, a fáról, kedvenc fájáról, egy gyertyánról, amely akárha egy gyertya, mint egy zászló úgy leng, csapkod:

Kint egy gyertyán leng a szélben, írja.

 

Azért ajánlottam Kertai Csengert az Ifjúsági díjra, mert most megjelent kisregénye magába szippantotta két verseskötetének tapasztalatait, az ifjú költő szenvedéseit, harcát a szeretetért, az örömért, Pascal örömkönnyeiért…

De most már adjuk át a szót a könyv fülszövegét író Vári Györgynek:

Kertai Csenger könyve az egzisztenciális elveszettség megmutatkozása, feltárulása, keresés és kísérlet, mondja Vári György, amely össze próbál kapcsolni írásmódokat útkeresésekkel, olyan utak keresésével, amelyek megtartanak a világban és ki is vezetnek belőle, legalábbis irányt mutatnak. Ennyiben kritikus az ,,irodalmisággal”, szemben is.

A váltások a szövegben elnémulások és eltűnések, az eltérő megszólalások feltámadások. A szöveg lépten-nyomon megidézi Kierkegaard Vagy-vagyának hangját, és keresi az ugrást az esztétikaiból az etikai, aztán az etikaiból a vallási tapasztalat felé. És, mivel az útja nem rajzolódik, nem rajzolódhat ki világosan, szerencsére az sem látszik, merre vezethet tovább. Ez az előnye az elveszettségnek, a lehetőségek ígéretes és nyomasztó, kilátástalan sokasága. Megejtő bátorságról tesz mindez tanúbizonyságot, hangok vesznek el és születnek meg műnemeiben, és megmutatkozik, hogy aki elveszti életét, végül mégis megtalálja azt.

Zágrábban, Zágráb egyik külvárosának külvárosában éltem egyetemista koromban. Egy bosnyák ortopéd cipésszel béreltük a lakást. Örök titok számomra, hogyan, miből, hiszen egyikünknek sem volt pénze… Mégis nagy öröm volt számomra, amikor újvidéki barátaim, édesapám segítségével utánam küldték kissé nagyra sikeredett utazóládámat, amely a sok könyv súlya alatt, a zágrábi vasútállomás (kolodvor) előtt, a nagy hóban vízszintesen kettéhasadt. A hordárok annyira megijedtek a láda durranásától, hogy elszaladtak… A hóban térdepelve szedegettem könyveimet... Egyszer meglátogatott bennünket két évfolyamtársam, egy szerelmespár, egy sovány, hosszú hajú fiú meg egy rövid hajú, kövér lány. Mohón rávetették magukat a hajótörést szenvedett utazóláda megmaradt tartalmára. Olyan mohón, hogy meg voltam győződve, minden fontos könyvemet magukkal viszik. De végül is szépen visszarakták a könyveket. Csak egyet kértek kölcsön. Mégpedig Kierkegaard horvát nyelven megjelent művét, A csábító naplóját. Akkor még se magyarul, se horvátul, nem létezett a teljes Vagy-vagy. A könyvecskét szépen, vigyázva a fiú zsebébe csúsztatták… Az év hátralévő részében csak egyszer láttam őket. Megörültem nekik, de ők nem reagáltak, lehetséges, úgy emlékeztek, egyértelműen nekik ajándékoztam A csábító naplóját. A fiú hosszú, vékony mutatóujjával a zsebére mutatott, jelezte, a napló megvan, őrzik, majd hátat fordítottak. Többé nem láttam őket. Amikor érdeklődni kezdtem utánuk, azt hallottam, másik egyetemre iratkoztak, azt mondták, jelenlétemmel irritáltam, meggyanúsítottam őket, hogy ellopták A csábító naplóját…

Míg ezt a rövidke toldalékszöveget fogalmaztam, végképp megértettem, az én eljárásom mindössze abból áll, kész vagyok-e azonnal egy új történettel, anekdotával válaszolni hőseim történeteire, anekdotáira… Zágrábot illetően nem győztem a bosnyák ortopéd cipész barátommal eltöltött időszak történeteit, anekdotáit mesélni, annál is inkább, mivel az egyik művészettörténeti könyvben rábukkantam a házunkra.

Az egyik történetben például tévedésből egy tanyasi rokon sült bárányt dugott a gang lépcsőzete (štenga) alá, amit aztán bosnyák ortopéd cipész barátommal nagy bankettet kreálva fogyasztottunk el, persze a házigazdának is hagyva belőle… A másik történetben pedig az ortopéd cipész dán élményei közül meséltem el egyet, amikor is a végtelen sötétségben egyszer csak kisütött a nap, s ott találta magát a temető (Kierkegaard) meleg márványlapjain heverésző meztelen dán lányok között…

 

Tolnai Ottó