A kuratórium által odaítélt díjak
FEHÉR RENÁTÓ LAUDÁCIÓJA
A Városmajor 48 Alapítvány életmű-díját értelemszerűen idősebb szerzők kapják, akik mögött már ott áll egy életmű. A kuratórium azonban úgy döntött, hogy emellett kapjon emlékérmet egy fiatal szerző, akit az előző évi díjazott nevezhet meg. Rám hárult most ez a szép kötelesség, és én Fehér Renátót jelöltem.
Ő tehát mint fiatalabb pályatárs van itt jelen, és ez naptárilag igaz is, de ami a költészetét illeti, egyáltalán nem fiatal. Ez egy érett, gyakran bölcs és kemény költészet. Jellemző, hogy alig használja a „talán” szót, amit mások rendszeres költői kibúvóként alkalmaznak (például én). Fehér komoly ember: kritikusai ilyeneket írnak a verseiről, hogy „tételezi”, meg „ismétlésalakzatok”, valamint „pszeudo-személyes identitáskonstrukciók”. Én ilyen szépeket nem tudok mondani. Nekem persze nem is a mérlegelő bírálat a feladatom, hanem a laudáció, magyarul a dicséret. Úgyhogy inkább azt mondom, hogy nagyon jó, amit csinál, és amellett még valami: hatásos. Igenis hatásos legyen a vers, és az ő költészete ilyen. Nem lehet elmenni mellette, nem lehet letenni, nem lehet nem fölvenni újra.
Egyébként Fehér Renátónak múltja van: a Magyar Író Akadémia szépírói mesterkurzusán „alkalmazott írói és irodalmi referens” képesítést szerzett. Ez a stúdium azonban nem ártott meg költői ihletének, mely a legfrissebb verseskötetében is meggyőzően mutatkozik. Harmadik kötete ez már, a Torkolatcsönd; az előző kettő a Garázsmenet és a Holtidény. Lassan márkajelzéssé válik nála ez a címadási gyakorlat: egy összetett főnév, látszólag ártatlan szavakból, mégis van bennük valami fenyegető vagy legalábbis szorongató – sőt egyre szorongatóbb, hiszen mi jöhet még a Torkolatcsönd után: esetleg „Temetőkerítés”? Nem, abban van valami megnyugvás. Talán inkább „Állvaboncolás”. Várom a következő kötetet.
Addig is idéznék az eddigiekből. Fehér a nyelvet mesterien kezeli, mert egyfelől fegyelmezett mondatokat ír a nyelvtan szabályai szerint, másrészt olyan meghökkentően kreatív kifejezéseket használ, mint „a felzokogó kavics” vagy másutt: „tompult reccsenés a lekvár-avaron”, megint másutt leírja „a zsibbasztó artikulációt és a berekedő intonálást”, amikor a testvérek szembesülnek azzal, hogy mindkét papagáj megdöglött. Ebben az új kötetben már bátran ki is hág a konvencionális mondatköltészet karámjából, hadd idézzem a Nyálkövek című vers első sorát (40. old.):
A fájd. A küszk. A sajg. A rázk. A gyötr. A senyv. A sínyl.
De ennél tovább is megy: az Amnéziában egyenesen azt írja: „H-A-Gis-A-C, D-C-H-C-E, [stb.]” – ez a kottasor a 35. oldalon szerepel, onnan idéztem. Persze, vendégszöveg, de itt a helyén van, a foszlányok között, jaj honnan is van, ki írta ezt?
Önök talán úgy vélik, hogy tréfára fogom a laudációt – valamennyire igen, mert nem tudom, hogyan hozzam ide azt a mély gyászt, azt a beharapott szájú önfegyelmet, és azt a gátlástalan személyességet, amit Fehér Renátó művel. Idézem: „Az esztéká jéghideg köve és felmosószaga”, majd így folytatja: „és a szégyentelen hipochondriád; már nem a közérzet, hanem a tested a csatatér” – mindezt ékezetek és központozás nélkül, mint egy kezdetleges e-mailben. Hát szabad ezt csinálni, kérdezem én, aki gyáván és éretlenül állok ekkora bátorság előtt, és zavaromban kegyetlenségnek szeretném nevezni. Az is. De Fehér – úgy látszik – dudás akar lenni, és tudja, hogy ahhoz hova kell menni.
Az olvasó nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy ezek őróla, a valóságos Fehér úrról szólnak meg a rokonairól, meg az édesanyjáról, pedig az irodalomtudósok intenek, hogy nem szabad a lírai ént rákopírozni a szerzőre, nem szabad azt hinni, hogy mindez vele történt meg: a buszbaleset, a Molotov-koktél, a beszorultság fuldoklása a gyezsurnaja üvegkalitkájában és a lebontásra ítélt telefonfülkében.
Én naiv olvasó vagyok. Hadd gondoljam azt, hogy mindez ő, hogy mindez ővele történt. Ezért egy olyan sorral zárom, mely a
megrendítő „Írottkő” című versben áll: „Gyere, Renátó, gyere kisfiam!”
A Városmajor 48 Irodalmi Jutalom Emlékéremhez ezennel szívből gratulálok.
Nádasdy Ádám