PARTI NAGY LAJOS LAUDÁCIÓJA
(Csáki Judit)
 

2024. december 13-án este Parti Nagy Lajos vehette át a Városmajor 48. Irodalmi Életműdíját.

Hiszen micsoda – pontosabban mekkora – magyarságteljesítmény, amúgy költőileg, hogy Parti Nagy költészete annyira magyar, hogy semmi más nem? (...) Mert Parti Nagy költészete nemcsak nyelvében él és magyar, mint a nemzet, hanem történetiségében is: ott van az egész hagyomány, már ami említésre méltó belőle.
 

Azt játszottam, hogy megpróbáltam lefordítani Parti Nagy Lajos egy-két... nem versét, dehogy, még verssorát sem, csak valami töredéket, egy szót, vagy hármat. A búbabával a Csigabú című versből még csak megbirkóztam – és nem is kellett sokat birkózni: a baby blue-t elég jónak találtam. De már ezzel: „hazám hazám te min – de nem.”, ezzel sehogysem boldogultam, és akkor belemerültem a Szívlapát című versbe. „A Duna csak folyt”, meg „fel-feldobott kő leszel”, beköszön József Attila, Ady Endre, meg mások, még Arany János is, és elöntött a magyarság, a magyar vagyok érzés legmélye.
Hiszen micsoda – pontosabban mekkora – magyarságteljesítmény, amúgy költőileg, hogy Parti Nagy költészete annyira magyar, hogy semmi más nem? A miénk, magyaroké – már akik nemcsak így vagy úgy beszéljük ezt a nyelvet, hanem értjük is, amit mondunk rajta, és megyünk a költővel az ő csak-magyar nyelvén a magyarság útvesztőibe bele. Megtorpanunk: „az én hazám kopott kabátú, de nékem zizzenő dzsoging”; mi mindent ránt be a versbe az életérzés terepéről ez az egyetlen sor, igazi pars pro toto, ott van benne minden. Az Eszmélet párdarabja, plusz nyolcvan év. Minimum.
Mert Parti Nagy költészete nemcsak nyelvében él és magyar, mint a nemzet, hanem történetiségében is: ott van az egész hagyomány, már ami említésre méltó belőle. A nagy elődök kelnek új életre az ő... nem is átirataiban (az átiratokat meghagyom a drámáknak), hanem az ő másképp-kimondásaiban: „hazám, hazám, te Mol, te Shell, te szép aranykalászvegasz, tiéd vagyok, bármit teszel, tehozzád mindenem ragasz kodik s adyk”.
Azt hiszem, a Szódalovaglás volt az a kötet, amikor felfigyeltem rá, mégpedig azért, mert valamelyik kritikában azt olvastam, hogy a költő úgy rontja a nyelvet, hogy javítja, mégpedig azzal, hogy az elkoptatott jelentések egy kis ficam révén fölfénylenek. 1990 volt – és rögtön ezután jött a Sárbogárdi Jolán kisregénye, A test angyala, és az a bizonyos feledhetetlen első mondat, amit akkoriban is, azóta is szoktunk mondogatni egymásnak, valahányszor valami képtelenségre utalnánk: „Margittay Edina még soha nem volt egymáséi”. Aztán életre kelt a kisregény szerzője is, pontosabban alakot öltött és hangja lett – nem tehetek róla, nekem ez az alak és hang a Bíró Krisztáé. Persze, láttam a színházban, a sokszereplős meg a mono változatot is. Meg kell a szívnek szakadni, de minimum áradni kell a könnyeknek a Jolán menetjegykiadó operettálmának és légüres életének huszerettben történő összeolvadása láttán és hallatán, de lássuk meg azt is, hogy a tartalmi és stiláris fordulatok és jegyek monumentális képződménye valójában a dilettantizmus apoteózisa.
A meglátáshoz először is ki kell szabadítani a dilettantizmus szót abból a feneketlen televényből, amelybe a több évtizedes kontextus – igen, az a kontextus – süllyesztette bele, vagyis azt kell meglátni, hogy Parti Nagy éppen ezt tette: kiszabadította. Sárbogárdi Jolán dilettantizmusa minden életbéli szomorúság és ibusári kislépték ellenére az örömből fakad, miként azt a szó eredete, a delectare is mutatja, és ehhez képest igazán másodlagos, hogy „hozzá nem értő módon” műveli az operettszerzést. Illetve a maga módján nagyon is értő módon: a monumentális idiotizmusára fogékony, de arra hibátlanul. Szeretni kell ezért.
Ahogy lehet – és szerintem kell is – szeretni Dumpf Endrét. „minden toaletten / csend ül / papír egy szálka se / lendül / éled az / esti domesztosz / nincs kosz / ne félj”, meséli, és nem tudom, hogy a versíró furor közepette csönget-e neki a Goethe-vers Tóth Árpád fordításában, de mindegy is, mert nekünk csönget. Dumpf Endrét odaképzelem a kiürített, hanyatló lipótmezei sárga ház hatalmas parkjába, ősszel, térdig avarban, szomorúan, de minimum melankolikusan, ahogy rója a sorokat koszlott kis füzetébe vagy itt-ott talált kis papírfecnikre. Ha független filmes lennék, forgatnék róla, bizony, és talán Znamenák Istvánt vagy Elek Ferencet képzelem arra a rozsdás padra. És tudom, persze, hogy itt is rontott a nyelv – mi a rontás?, kérdezné Nádasdy Ádám –, de közben nem, mert ezek a „dumpfos” töredékek éppen ezekben a nyelvi fordulatokban pontosak. Már a Létbüfében is így volt, ahol a drága Dumpf bőven kanalazott a költészeti hagyományokból, íme: „ha bús kalásszal / jött a sárguló ősz / a messzeségben / úgy kerestem őt /a feketébe hajló / barna nőt / milyen volt szőkesége / mielőtt lenőtt”.
Dumpf Endre is dilettáns, persze. És ennek a gondolati-nyelvi dilettantizmusnak a megteremtése egy kerekded költői világot hoz létre, ahol mindenféle hármasegység, nemcsak az arisztotelészi, hanem a diszkrecionálisan Parti Nagy-féle is (hely, idő, cselekmény, illetve figura, gondolat, nyelv) tökéletesen működik. Regényt lehetne írni belőle.
Apropó, regény. „Novell kéne inkább s román”, mondja Parti Nagy, és hát van novell, meg román is. A Hősöm tere antiutópiának készült 2000-ben, az ÉS-ben megjelent tárcafüzérből kigyúrva, de hát időközben sültrealista rögvalóság lett, így túl már a Tisztabúza éjszakáján, ha ugyan műtét, átoperálás holmi al-Tubicává még nem volt és nem van. Készült ebből egy rövidfilm, Miklauzic Bence rendezte; nem volt olyan hideglelős, mint a regény, de tán meg kéne nézni megint, hátha fokozódott, mert a helyzet, az bizony igen.
Készült még egy film, mégpedig novellákból, ez volt a Taxidermia, Pálfi György rendezte – tessék, egy újabb műfaj született A hullámzó Balaton és A fagyott kutya lába összeházasításából egy háromgenerációs családregény, amellyel a már jólismert groteszk és szürreál mellé odacsatlakozott a bizarr, mert hát bizarr volt az, látványban-szövegben egyaránt.
És muszáj beszélnem az én leghazaibb terepemről, a színházról, illetve – íróról lévén szó – a drámáról. Nem is értem, tényleg fel nem foghatom, hogy miért nincs műsoron minden évadban valahol a Mauzóleum, ami nemcsak egy igazán jól megcsinált, dramaturgiailag meglehetősen „well-tempered” avagy „Wohltemperiert” színdarab, hanem olyan arcképcsarnoka a körülöttünk élő figuráknak, sorssal és végzettel együtt, amely még mindig telibe találja korunkat. És ott van, ugye, A hét asszonya, ugyancsak monodráma, Csákányi Eszter bravúráriája volt – gondolom, akad még dicsőségre vágyó, képességes színésznő e hazában, a szöveg él, tessék.
És a majdnem-saját drámák, amik lánykori nevükön fordítások, de hát ki hiszi, hogy az Elnöknők szövegének létrehozásában Parti Nagynak a szótár volt a szolgája... Jó, a Tartuffe szerzője mégiscsak Moliére, de Parti Nagy legalábbis társszerző nekünk, itthon; és nyilván nem véletlen, hogy a francia óriás több darabja is az ő magyarját beszéli a színpadon.
Meg van még dalszöveg, meg az úgynevezett „magyar változat” (lásd Jógyerekek képeskönyve az Örkényben), szóval Parti Nagy Lajos olyan művész, aki mesterember is, professzionális és alkalmazott író, a szakma nagymestere, minden fortély és fifika tudója. Jókora életmű bizonyítja ezt, terjedelemre és minőségre hatalmas – és hát várjuk nagyon a Duna-könyvet, mert szerzőnk ezzel is tartozik nekünk, a Fekete erdőtől a Fekete tengerig és tovább...